Belefáradt - elbeszélés

Bonjour, idetévedtek!
Régen, nagyon régen volt már, hogy utoljára alkottam prózai művet. Ezt az emléket(befejezett ee vajon? ezt csak ő tudhatja) már régóta ki kellett magamból írnom. S most végre egy lezárást adhattem az első szerelem élményének.
Remélem, befogadjátok ezt az elbeszélést, s hogy elnyeri tetszésetek!

Belefáradt

           

A félig kiszámolt, félig ismeretlen és félig kibogozhatatlan példa visszapillant rám a telefirkált papírlapról. Érzem azt a bizonyos biztató hangot a teljes káoszban, azt a bizonyosat, amely jelzi, hogy közel vagyok a megoldáshoz. Mégsem, mégsem sikerül eljutni a „Heuréka!”- hoz. A feladás határán nagy erőfeszítések közepette megpróbálok felállni és eltántorogni a konyhába. A pulton hever a nem megivott bögre kihűlt kávém és mellette a telefonom. Felhörpintem a maradék italt és a telefonért nyúlok. Két új üzenet érkezett, egy Anyutól és egy Tőle.

Anya: Szia, kicsim! A fagyasztóban találsz mirelit pizzát, süssed meg. Ma későn érek haza, ne várj meg! Hogy ment a suli? Puszi, szeretlek J

Én: Minden rendben volt, van és lesz. Én is téged <3

Ő: Találkozhatnánk valamikor? Muszáj beszelnünk a kialakult helyzetről. Kérlek, könyörgök, bocsáss meg!

Most mégis mit kellene tennem? Megírni Neki, hogy semmi gond, nem bántott meg, s hogy köztünk minden oké. Ami ugye nyilvánvalóan nem igaz.  Valójában meglep, hogy jelentkezett. Én azt hittem, kicsit sem izgatja a kialakult szitu, de engem nagyon is.  Mivel bosszantott fel engem ennyire? Jóban voltunk, én pedig elkezdtem idealizálni a személyiségét, s végül beleszerettem, hogy pontosabb legyek, Ő volt az első szerelmem.

Aztán hirtelen eltűnt, azt hittem, örökre megtartva magának pár titkomat és vágyamat. Én pedig így is, négy hónap után hiszek kettőnk jövőjében. Még mindig elpirosodok, ha eszembe jut. Még mindig visszaidézem a közös emlékeink. Még mindig nem tudom elengedni. Mit tegyek? Ő viszont ért a matekhoz, nekem meg ez a példa sehogy sem „heurékázik”.

Én: Át tudnál most ugrani hozzánk?

Ő: Máris ott vagyok, tíz perc.

Vajon milyen lesz újra látni? Visszateszem a telefont a pultra, s megpróbálok egy percre belefeledkezni a pillanatba, hogy képes legyek tisztán látni, amikor becsönget az ajtón.

Azt hiszem, nem leszek képes a szemébe nézni, úgyhogy felteszek egy napszemüveget, hátha így nem fogja látni a lelkem a szemeimen keresztül. A kései ősz nem a legmegfelelőbb alkalom a napszemüveg hordására, le is veszem azonnal. Jól van, csak lélegezz mélyeket, csak nyugodtan. Mégis mit mondjak neki, ha ideér? Vagyis most? Megszólal a csengő.

Oké, nyugi, minden rendben lesz, csak lélegezz be és ki.

Lassan odasomfordálok az ajtóhoz és minden bennem maradt nyugalmat magamra öltve ajtót nyitok.

- Hello!- szólalok meg lassan.- Örülök, hogy itt vagy.

- Szia! Bemehetnék?

- Ja, gyere nyugodtan.- máris bénázok, még szép, hogy sohasem jöttünk össze.

- Szóval…

- Szóval arra kellesz, hogy segíts megoldani ezt a példát.- mutatok rá az asztalon heverő teleírt lapra.

Mosolyog egyet, s elkezdi vizsgálgatni a lapot. Hirtelen megragad egy ceruzát, fél percig kapartatja a lapon, s végül a kezembe nyomja.

-          Heuréka? – kérdem ártatlan szemekkel megpillantva a pofonegyszerű megoldást. Hogyhogy nem jöttem rá? Most már biztos féleszűnek is tart.

-          Heuréka.- válaszolja mosolyogva.- Most már beszélhetünk róla?

-          Minek? Úgyse tudjuk megoldani. Te nem akarod, hogy része legyek az életednek. Én meg képes leszek lassacskán feladni a gondolatod. Bízz bennem.

-          Én sajnálom, hogy így megbántottalak. Nem akartam neked fájdalmat okozni.

-          Ennek a sajnálkozásnak nincs semmi értelme. Ugyanis te nem vagy képes felfogni, hogy érzem magam miattad. Júniusban olyan boldog voltam, mint még soha. Buta voltam és szerelmes, miattad sikerült pozitívabban látnom a világot. Felrobbantottad a nyugodt kis pesszimista látóköröm. Aztán pofán vágtál, csak úgy ott hagytál, semmilyen üzenetemre sem reagáltál. Szörnyen éreztem magam, teljesen magam alatt voltam, és senkinek sem mondtam el, mert nem akartam őket zavarni a bajaimmal. Máig nem értem, hogy képes valaki, kihozni belőlem a legjobbat és a legrosszabbat is egyszerre. Most viszont az fáj a legjobban, hogy még mindig nem tudlak elengedni.

-          Én nem akartam, hogy így végződjön. Tényleg nem.

-          Te feladtat kettőnk meséjét azelőtt, hogy elkezdődött volna. Tudod mit? Én belefáradtam ebbe a csatába. Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszavonuljak saját magam érdekében. Most meg kell, kérjelek, hogy távozz. Köszönök mindent, amire megtanítottál az élettel kapcsolatban. Szia!

-          Szia!- szólalt meg alig hallhatóan, s kiballagott a szobából, a házból, az életemből. Mély levegőt vettem és elkezdtem forogni saját tengelyem körül körbe-körbe, egészen az émelygés határáig, hogy képes legyek feltenni magamnak a nagy kérdést.   

Most jó?               

xoxo

Galia L.                             

Holdfényes - vers

Bonjour idetévedt halandó!
Hogy telt a hétvégétek? Az enyém tök kellemesen. A vers eléggé személyesre sikeredett, átérezni belőle a mostanában kísértő aggodalmaim, félelmeim és fájdalmaim.
Remélem, hogy valamilyen kis mértékben azért megérint titeket, és hogy elnyeri tetszésetek!

Holdfényes

 

A földi vándorlás eme szakában

Eltűnnek vágyaink a magányban.

Feledésbe merülő titkaink

Elhallgatják zengedező ajkaink.

S dalolnak, dalolnak a szélről,

A természetről, a létről,

A csendről és a művészetről.

Az álmaink rejtekében

Megbújnak félelmeink.

Testünket kínzó sebek nyomait

Meggyógyítják a fényes Hold sugarai.

Oly kellemes érzés most itt lenni,

Csak úgy hitetlenként hinni,

Vakon látni, tudatlanul érezni

a Jót, a felszabadító Megváltót,

A sok gonosz közt Megbúvót.

A sok-sok ragályos rossz között

A bántó hazugság mögött

A holdfénynél az este peremén

Itt lehetek egy igazi én,

Egy Isten által teremtett lény.

Az éjszakát megszakító fény 

jelzi számomra , hogy itt a vég.

S tüdőmben megfagy a lég .

xoxo

Galia L.

Önmegváltás - vers

Bonjour, a még mindig ittjáróknak!
Amikor e bevezető sorok közt ülök, még mindig nem ajándékoztam címet eme mai versnek.
De az üzenete már e hét közepétől barangol egy fehér papírlapon. Ma pedig eljön közétek, hogy
Ti is megismerjétek.

Önmegváltás

 

Nem tudom már kiből lettem.

Bátor akartam lenni,

S teljesen elgyengültem.

Vakon követtem a világ tanait,

Míg meg nem ismertem szívem hangjait.

Felfedeztem mit hisznek mások,

S megláttam a kénköves világot,

Mely nem kínált mást,

Csak a pusztítás hatalmát.

Aztán meghallottam a Teremtő hangját.

Végül elhagyva a hamis világot,

Megismertem egy MÁS valóságot.

Elfogadás és tisztelet.

Társak és igaz emberek.

Vágyak, eszmék, hitek.

Bevallom most már Néked,

Én ezekben hiszek.

Abban, hogy mindenki más és különc,

Mindenki egy kincs külön-külön,

Hogy a mássággal semmi baj sincs,

S hogy a normalitás maradi,

S Te sem vagy Senki, hanem VALAKI.

Az álmaid valósággá válhatnak,

A céljaid megvalósíthatod.

Csak légy legőszintébb önmagad.

Valaki minden felszínesség alatt.

Valaki , kinek hite nagyobb,

Mint mások diktálása.

Minden agymosó gyáva hatalomtól

Óvakodj, csak figyeld távolról!

Mit ők akarnak,

Nem a te akaratod.

Mit ők vallanak,

Nem a te vallásod.

Mit ők elhallgatnak,

Nem a te tikod.

Legyél egyedi, különös, más

Ne légy egy a sok közül, a mindig hibás.

Legyél türelmes, megértő és figyelmes.

Ne légy gyanakvó, büszke s hitetlen.

Ne félj bohém, s művészi lenni!

Az értékeid nem veheti el Senki!

xoxo

Galia L.

Elveszve - vers

Halihó Halandók!
Eme mai verset sok különlegesség öleli körbe, azt hiszem hosszú idő után egy olyan vers, amely igazán közel áll hozzám. Hetek óta érlelődött bennem a gondolata, s most végre kiírtam magamból.
Remélem, ti is találtok benne különöst és titkosat, egy percre átlényegültök teljés mértékű lélekké!

Elveszve

 

 Bátornak tűnő pillanatomban lehunyom szememet,

 Képes leszek tisztán látni jelenemet,

Személyiségem rétegei alatt, 

Fedezem fel valódi önmagamat.

 S abban a magányos percben,

 Megfürdök a sokat ígérő reményben,

 S azt hiszem végre magam lettem.

 Vagy csak egy újabb kép él bennem? 

Sodor az ár és folyton tombol a vihar, 

A várt remény belőlem lassan kihal,

Egyedül vagyok e nagy hajón a tenger közepén,

 Minden porcikám egyenként fél, Egyenként segítséget kér,

 De senki sem hall, vagy ért

 Ez nem az, amit régen ígért

 Nekem a világ az értékeivel.

 Legmélyebb énem játszótársa lettem, 

Mindent, mit eddig magamról hittem,

 Megcáfoltam e fedélzeten.

 Tombol a vihar, le sem áll

 Lelkemre béke sose száll.

Bárcsak lennének szárnyaim, 

Melyekkel betakarnám fájó sebem nyomait, 

Elfelejthetném lényem égető kínjait.

 De már kiáltani sincs erőm,

 Felébreszteni régmúlt szeretőm.

 Oly rég láttam a szívárványt,

 már azt se tudom, hogy hiányolom e a látványt.

 Vajon ez az elfeledett boldogság?

 Ha elcsitulna a vihar talán megtudnám. 

Kiszámíthatatlanak a fájó lelkek, 

Én meg úgy érzem, teljesen elvesztem.

xoxo

Galia L.

Eszme ember ellen

Bonjour!
Ebben a nyugodt nyári hangulatban egy új verssel jöttem közétek. A reménytelenség, tudatlanság érzéseit hordozza magában. Remélem, elnyeri tetszésetek!

Eszme ember ellen

 

 

 

Mikor elbukik az eszme,

Mikor összeomlik az elme,

Mondd, hogy maradjak ember?

Én nem akartam megszületve lenni,

Álmokat hajszolni, rettegve kelni.

Nem vágytam fájdalomra, örömre.

Nem tettem ígéreteket örökre.

Csak egy elmélázó tekintetben

Láttam meg magamban a hitetlent.

Utána már csak hajszoltam elérhetetlen vágyaim,

Lassan elveszítve hívő társaim

Kik még látták a remény sugarát,

Az elveszett lélek zuhanását,

S hitték, hogy egyszer földet ér,

Hogy feláldozzon emberként

Mindent egy eszméért,

Melyben valójában sosem hitt.

Legyél ki sosem voltál,

Akire sohasem vágytál.

Legyél ki sosem vagy,

Ne uralkodjon feletted az agy,

Legyél, ki sosem leszel,

Ha a vadonban elveszel.

De legfőképp legyél a társam

Ebben az elején elvesztett csatában,

Melynek alapeszméjét sosem vallottad,

Csak hazudtad, hogy befogadjanak,

Naiv gondolataid a semmibe eldobva,

Lettél részese e reményvesztett harcnak.

Mára már mindent elvesztve,

Eldobva az áldott eszmét,

Lettél ember helyett lélek,

Hírvivője egy eszmének,                    

Mely meghallgatásra talált a mennyben

Megkegyelmezve annak, ki hűen hitte,

Követte minden egyes kívánságát,

S meglelte benne végső megnyugvását.

Nincs bennem eszme,

Nincs bennem ember,

Hogy maradjak így veszteg?

xoxo

Galia L.

A puszta lélek lobbanása

Bonjour!

Valami, eddig ismeretlen nekem, valami amit bevezetni/megjelölni sem tudok. Nincs magyarázatom, sem rendezett szavaim mondatba szedve. Ez a vers ma beszéljen magáért!

Remélem, sikerült megfognom/megörökítenem valami olyasmi érzést, amilyenre eddig még nem volt példa. Valamint azt is, hogy eme vers is elnyeri tetszésetek!

A puszta lélek lobbanása

 

Szálljunk el együtt a fénybe!-

szólsz halkan, s én bólintok félve.

Legyünk csillagok a hatalmas égen,

Legyünk örökösei a mindenségnek!

"Én félek"- reszkető hangom felüvölt lelkemből.

Én itt maradok, megvédelek félelmeidtől.

"Ha miénk a mindenség egyedül maradunk?

És mi lesz, ha korlátokkal teli lényünl,

Félelmeink hamarosan  megemésztik emberségünk,

Vagy ha megbukik valódi szerénységünk?

Én félek, hogy kivetkőztetve látsz,

S mezítelen lelkemet meglátva

Számodra nem leszek több, mint csalás,

Mint egy kirabolt személyiség,

Ki nem akart mást, mint megértést.

Oh, Magasságos! Én nem félek, hanem rettegek,

Rettegek önmagamtól, s attól aki leszek,

Akivé leszek, ha meglátod bennem a sötétséget.

Azt , mi naponta belülről felemészt,

S nem hagy bennem mást csak feledést."

Én akkoris itt maradok.- szólsz hirtelen.

S bennem lángra lobban a szerelem. 

xoxo

Galia L.