Eme mai verset sok különlegesség öleli körbe, azt hiszem hosszú idő után egy olyan vers, amely igazán közel áll hozzám. Hetek óta érlelődött bennem a gondolata, s most végre kiírtam magamból.
Remélem, ti is találtok benne különöst és titkosat, egy percre átlényegültök teljés mértékű lélekké!
Elveszve
Bátornak tűnő pillanatomban lehunyom szememet,
Képes leszek tisztán látni jelenemet,
Személyiségem rétegei alatt,
Fedezem fel valódi önmagamat.
S abban a magányos percben,
Megfürdök a sokat ígérő reményben,
S azt hiszem végre magam lettem.
Vagy csak egy újabb kép él bennem?
Sodor az ár és folyton tombol a vihar,
A várt remény belőlem lassan kihal,
Egyedül vagyok e nagy hajón a tenger közepén,
Minden porcikám egyenként fél,
Egyenként segítséget kér,
De senki sem hall, vagy ért
Ez nem az, amit régen ígért
Nekem a világ az értékeivel.
Legmélyebb énem játszótársa lettem,
Mindent, mit eddig magamról hittem,
Megcáfoltam e fedélzeten.
Tombol a vihar, le sem áll
Lelkemre béke sose száll.
Bárcsak lennének szárnyaim,
Melyekkel betakarnám fájó sebem nyomait,
Elfelejthetném lényem égető kínjait.
De már kiáltani sincs erőm,
Felébreszteni régmúlt szeretőm.
Oly rég láttam a szívárványt,
már azt se tudom, hogy hiányolom e a látványt.
Vajon ez az elfeledett boldogság?
Ha elcsitulna a vihar talán megtudnám.
Kiszámíthatatlanak a fájó lelkek,
Én meg úgy érzem, teljesen elvesztem.
xoxo
Galia L.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése