Halihó, halandók!
Egy játékos vers az örömről és a lesújtó valóság hatalmáról.
Reméle, sikerül elmerülnötök a vers fiktív álomvilágában!
Az éjszaka
Halk
zene szólal meg a távolban,
Lelkem
mélyén egy gondolat
Keresi
párját a homokban
Semmit
sem talál szegény
Se
kudarcot, se reményt
Örömpalackba
öntött legényt
Ki
felmászna az almafán éjnek éjjelén
Halandófüleknek
muzsikálna titkos zenét
Amit
Csak ők ketten értenének.
A hold
rávilágítana vágyaikra,
Előtérbe
helyezné titkaikat
Egymás
karjába elbújva,
Eltűnnének
az egyszerű ember szeme elől.
Kézen
fogva bejárnák az álmok országát,
Felmásznának
a véget nem érő falétrán
De
felhők közt óriások nem laknának,
Nem
látnának különös csodát.
Csalódás
viszont nem érne őket,
Mert
jönne a kalauz jegyet kínálva nékik,
Hogy
a felhő expressz öt perc múlva indulásra kész is.
E
utazás után elérnék a Holdat,
Kráterokban
elbúvó múltat,
Ahol
egy fény fogadná őket.
E fény
átjárná szívüket,
S megmutatná
nekik a végtelent,
Hol
mindennek oka ismeretlen,
Hol
nincs aggódás, se csalódás,
Csak
önfeledt viszontlátás,
Sohasem
érkező búcsúzás.
A
végtelen után útjuk egy barlangba vezetne,
Hol
megtalálnák az óriást, ki csakugyan medve lenne,
Nem
gonoszfajta, csak barátkozni szeretne,
S a
pár barátságába is fogadná a medvét,
Lakomát
csapnának órákig a barlang mélyén,
Míg
a Nap első sugarai a horizonton fel nem tűnnének.
Eljött
hát a búcsúzás ideje, nincs mára több kaland,
Újra
a szoba és az almafa, s az égő csók az arcukon,
A
nap kezdetével véget érne kettőjük meséje,
S
visszatérnének a valóság rengetegébe.
xoxo
Galia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése