A fény megvár
Bánatosak a nappalok
Kezemből rám mosolyog
az összetört üveg szilánkja.
A fülemben visszhangzik Anyu miatyánkja
A kiskorban bemagolt sok-sok ima és vers,
mellyel szeretteim boldoggá tettem.
Az oly régen elhangzott dicséretek
Mind-mind körülölelnek ebben a percben.
Most mikor minden elsötétül lassan
És tudom, hogy a szenvedésnek vége hamarosan.
Mégsem tudom letakarni az összes sebet,
Megváltoztatni a múltam, s jelenemet.
Most, hogy minden leckét figyelmesen megtanultam,
Mikor olyannyira fájt.
mint a kezembe maró szilánk.
Csak sírva álomba szenderültem.
S hagytam, hogy lelkem a bűnöktől felégjen.
A türelem volt a bajtársam,
Kinek szenvedés volt az útitársa.
Így küzdöttünk hárman a Sorssal
míg az élet pereméhez el nem jutottam.
Ott pedig a két mocsok magamra hagyott.
A halálhoz közel megértettem mindent:
Azt, hogy miért kék az ég,
A madarak miért repülnek,
miért kell az embernek barát,
Meg hogy a biztos, az nem talán.
Úticél nélkül is lehet utazni,
Halál nélkül is lehet meghalni.
Nincs olyan, hogy vég,
A földi létnek nem az a cél,
hogy mindent elveszítsen.
Hanem az , hogy a vég után felálljon,
újra magára találjon,
a bánat közepette is fényt lásson,
És a lábán sikeresen megálljon.
Mert a fájdalom s a szenvedés átmeneti, nem örök.
A sötétséget hamarosan felváltja az öröm.
xoxo
GaliaL.
