Régen, nagyon régen volt már, hogy utoljára alkottam prózai művet. Ezt az emléket(befejezett ee vajon? ezt csak ő tudhatja) már régóta ki kellett magamból írnom. S most végre egy lezárást adhattem az első szerelem élményének.
Remélem, befogadjátok ezt az elbeszélést, s hogy elnyeri tetszésetek!
Belefáradt
A
félig kiszámolt, félig ismeretlen és félig kibogozhatatlan példa visszapillant rám
a telefirkált papírlapról. Érzem azt a bizonyos biztató hangot a teljes
káoszban, azt a bizonyosat, amely jelzi, hogy közel vagyok a megoldáshoz.
Mégsem, mégsem sikerül eljutni a „Heuréka!”- hoz. A feladás határán nagy
erőfeszítések közepette megpróbálok felállni és eltántorogni a konyhába. A
pulton hever a nem megivott bögre kihűlt kávém és mellette a telefonom.
Felhörpintem a maradék italt és a telefonért nyúlok. Két új üzenet érkezett,
egy Anyutól és egy Tőle.
Anya:
Szia, kicsim! A fagyasztóban találsz mirelit pizzát, süssed meg. Ma későn érek
haza, ne várj meg! Hogy ment a suli? Puszi, szeretlek J
Én:
Minden rendben volt, van és lesz. Én is téged <3
Ő:
Találkozhatnánk valamikor? Muszáj beszelnünk a kialakult helyzetről. Kérlek,
könyörgök, bocsáss meg!
Most
mégis mit kellene tennem? Megírni Neki, hogy semmi gond, nem bántott meg, s
hogy köztünk minden oké. Ami ugye nyilvánvalóan nem igaz. Valójában meglep, hogy jelentkezett. Én azt
hittem, kicsit sem izgatja a kialakult szitu, de engem nagyon is. Mivel bosszantott fel engem ennyire? Jóban
voltunk, én pedig elkezdtem idealizálni a személyiségét, s végül beleszerettem,
hogy pontosabb legyek, Ő volt az első szerelmem.
Aztán
hirtelen eltűnt, azt hittem, örökre megtartva magának pár titkomat és vágyamat.
Én pedig így is, négy hónap után hiszek kettőnk jövőjében. Még mindig
elpirosodok, ha eszembe jut. Még mindig visszaidézem a közös emlékeink. Még
mindig nem tudom elengedni. Mit tegyek? Ő viszont ért a matekhoz, nekem meg ez
a példa sehogy sem „heurékázik”.
Én: Át
tudnál most ugrani hozzánk?
Ő:
Máris ott vagyok, tíz perc.
Vajon
milyen lesz újra látni? Visszateszem a telefont a pultra, s megpróbálok egy
percre belefeledkezni a pillanatba, hogy képes legyek tisztán látni, amikor
becsönget az ajtón.
Azt
hiszem, nem leszek képes a szemébe nézni, úgyhogy felteszek egy napszemüveget,
hátha így nem fogja látni a lelkem a szemeimen keresztül. A kései ősz nem a
legmegfelelőbb alkalom a napszemüveg hordására, le is veszem azonnal. Jól van,
csak lélegezz mélyeket, csak nyugodtan. Mégis mit mondjak neki, ha ideér?
Vagyis most? Megszólal a csengő.
Oké,
nyugi, minden rendben lesz, csak lélegezz be és ki.
Lassan
odasomfordálok az ajtóhoz és minden bennem maradt nyugalmat magamra öltve ajtót
nyitok.
-
Hello!- szólalok meg lassan.- Örülök, hogy itt vagy.
-
Szia! Bemehetnék?
- Ja,
gyere nyugodtan.- máris bénázok, még szép, hogy sohasem jöttünk össze.
-
Szóval…
-
Szóval arra kellesz, hogy segíts megoldani ezt a példát.- mutatok rá az asztalon
heverő teleírt lapra.
Mosolyog
egyet, s elkezdi vizsgálgatni a lapot. Hirtelen megragad egy ceruzát, fél
percig kapartatja a lapon, s végül a kezembe nyomja.
-
Heuréka? – kérdem ártatlan szemekkel megpillantva a
pofonegyszerű megoldást. Hogyhogy nem jöttem rá? Most már biztos féleszűnek is
tart.
-
Heuréka.- válaszolja mosolyogva.- Most már beszélhetünk
róla?
-
Minek? Úgyse tudjuk megoldani. Te nem akarod, hogy része
legyek az életednek. Én meg képes leszek lassacskán feladni a gondolatod. Bízz
bennem.
-
Én sajnálom, hogy így megbántottalak. Nem akartam neked
fájdalmat okozni.
-
Ennek a sajnálkozásnak nincs semmi értelme. Ugyanis te
nem vagy képes felfogni, hogy érzem magam miattad. Júniusban olyan boldog
voltam, mint még soha. Buta voltam és szerelmes, miattad sikerült pozitívabban
látnom a világot. Felrobbantottad a nyugodt kis pesszimista látóköröm. Aztán
pofán vágtál, csak úgy ott hagytál, semmilyen üzenetemre sem reagáltál.
Szörnyen éreztem magam, teljesen magam alatt voltam, és senkinek sem mondtam
el, mert nem akartam őket zavarni a bajaimmal. Máig nem értem, hogy képes
valaki, kihozni belőlem a legjobbat és a legrosszabbat is egyszerre. Most
viszont az fáj a legjobban, hogy még mindig nem tudlak elengedni.
-
Én nem akartam, hogy így végződjön. Tényleg nem.
-
Te feladtat kettőnk meséjét azelőtt, hogy elkezdődött
volna. Tudod mit? Én belefáradtam ebbe a csatába. Azt hiszem, itt az ideje,
hogy visszavonuljak saját magam érdekében. Most meg kell, kérjelek, hogy
távozz. Köszönök mindent, amire megtanítottál az élettel kapcsolatban. Szia!
-
Szia!- szólalt meg alig hallhatóan, s kiballagott a
szobából, a házból, az életemből. Mély levegőt vettem és elkezdtem forogni
saját tengelyem körül körbe-körbe, egészen az émelygés határáig, hogy képes
legyek feltenni magamnak a nagy kérdést.
Most jó?
xoxo
Galia L.
