Ebben a nyugodt nyári hangulatban egy új verssel jöttem közétek. A reménytelenség, tudatlanság érzéseit hordozza magában. Remélem, elnyeri tetszésetek!
Eszme ember ellen
Mikor elbukik az
eszme,
Mikor összeomlik az
elme,
Mondd, hogy
maradjak ember?
Én nem akartam
megszületve lenni,
Álmokat hajszolni, rettegve
kelni.
Nem vágytam
fájdalomra, örömre.
Nem tettem
ígéreteket örökre.
Csak egy elmélázó
tekintetben
Láttam meg magamban
a hitetlent.
Utána már csak
hajszoltam elérhetetlen vágyaim,
Lassan elveszítve
hívő társaim
Kik még látták
a remény sugarát,
Az elveszett lélek
zuhanását,
S hitték, hogy
egyszer földet ér,
Hogy feláldozzon
emberként
Mindent egy
eszméért,
Melyben valójában
sosem hitt.
Legyél ki sosem
voltál,
Akire sohasem
vágytál.
Legyél ki sosem
vagy,
Ne uralkodjon
feletted az agy,
Legyél, ki sosem
leszel,
Ha a vadonban
elveszel.
De legfőképp legyél
a társam
Ebben az elején
elvesztett csatában,
Melynek
alapeszméjét sosem vallottad,
Csak hazudtad, hogy
befogadjanak,
Naiv gondolataid a
semmibe eldobva,
Lettél részese e
reményvesztett harcnak.
Mára már mindent
elvesztve,
Eldobva az áldott
eszmét,
Lettél ember helyett
lélek,
Hírvivője egy eszmének,
Mely meghallgatásra
talált a mennyben
Megkegyelmezve
annak, ki hűen hitte,
Követte minden
egyes kívánságát,
S meglelte benne
végső megnyugvását.
Nincs bennem eszme,
Nincs bennem ember,
Hogy maradjak így
veszteg?
xoxo
Galia L.
